Ezzel a ketteske blognak vége, ahogy a Popinaplónak is. De lesz folytatás, van folytatás.
Aki szeretne meghívót és még nem kapott, a popianyu@gmail.com-ra sikítson egy sor erejéig! Mindenkit szeretettel várunk!
Köszönöm, hogy eddig olvastatok bennünket, külön köszönöm a hozzászólásokat, amelyekkel megtiszteltétek blogunkat!!!
Zárásul egy kis habkönnyű nosztalgia:
Így kezdődött minden. Azaz nem pont így, mert cirka 3 héttel korábban..
38 hetesen
Az 5 napos Zalán
Anya lettem, kétgyermekes....
Szóval 3. rész, melynek végén ígérem, megszületik Zalán. :-)
Magzatvíztől megszabadulván nekifogtunk vajúdni. Kényelmesen feküdtem az ágyon, ment a ctg, figyeltük a fájásokat, vajon milyen hatása lesz a beöntésnek, burokrepesztésnek együttesen az én - remélhetőleg - táguló méhszájamra. Mónika megkért, hogy szóljak, ha közeledik egy és megint, ha odébbáll. Szép dombokat írt le a masina, ha nem is hegyeket, hegyláncokat. Egyáltalán nem kínlódtam. Még 2 ujjnyi tágulásra vártunk hát. Azt gondoltam, annyi realista optimizmust megengedhetek magamnak, hogy 1-2 óra körül baba lesz nálunk, ahogy annak idején Rékával történt. Hogy türelmemet és erőmet eszerint osztottam be, picit hiba volt.
Doktorúr úgy vélte, nem szorulok oxitocinra, a fájások jönnek, egy sem marad ki....talán ha egy idő után sem erősödnek, talán akkor. Addig is üljek labdára, ha úgy gondolom! Leányzónál bejött? - kérdezte. Bejött bizony. Ahogy Doktorúr egy császárra volt hivatalos a műtőbe, a fájások erősödtek. Véget ért a felhőtlen csevegés időszaka Mónikával, Éva asszisztenssel, át is költöztem azonnal a labdára.
Amint túl erős volt a fájdalom, hogy azt valami pótcselekvés nélkül elviseljem, rugóztam egy kicsit a lasztin, mint valami jobb sorsra érdemes kenguru és figyeltem a levegővételre. Először azt hittem, most nem fog hatni a labda "varázsa", aztán egyik fájás követte a másikat, és rájöttem, hogy nagyságrendekkel jobban elviselhetők, mint egyébként ott fenn feküdve az ágyon....
Jobban elviselhetők, de attól még igen fájdalmasak Ahogy haladt előre az idő, a labda nem akadályozott meg abban, hogy ne próbáljak gombócot formálni jókora párnámból, fejemet abba fúrtam, arra hajtottam, abba nyögtem. Tiborom tőlem tisztes távolságban, az ágyam támlájánál ült, összekulcsolt kezekkel, néha elbóbiskolni látszott a szülőszoba melegében, csöndesen lement alfába. Máskor fogta, simogatta a kezem, a hátam, biztatott. Így telt el egy örökkévalóság, vagyis néhány óra, talán csak kettő....már nem tudom.
Egyre jobban szenvedtem, percről percre világosabban láttam, hogy EZ a szülés most nem AZ a szülés, bizony-bizony hosszadalmasabb és fájdalmasabb lesz. Mert eljött az 1 óra, majd a 2 óra is, akárhogy is számoltam, már meg kellett volna születnie Zalánnak, ha 1 ujjnyi/óra tágulást vettem alapul...és még sehol nem volt senki. Ötperceseknél tartottunk továbbra is, igaz, immár nagyon erőseknél....
Körülöttem minden olyan valószínűtlenül nyugodt volt és békés. Doktorúr rendre körözött egyet-kettőt az ágyam előtt, megtudakolta, hogy erősödnek e a fájások, megveregette a vállam és továbbra is roppantul elégedett volt a dolgok állásával, minden nagyon szép és jó, ahogy annak lennie kell a nagy könyvben, nem kell oxitocin. Mónika is maga volt a megtestesült nyugalom, Tibiről nem is beszélve. Csak én éreztem azt, hogy legszívesebben nyüszítenék....mint egy kutya....De csak egy ideig, aztán ordítani is tudtam volna, mint egy ordas farkas.
Egy-egy fájásszünetben kibámultam az ablakon. Autók jöttek és mentek alattunk dolgukat kergetve és azt kívántam, hogy bárcsak cserélhetnék bármelyikőjük sofőrjével. BÁRKIVEL. Akárkivel. Ahogy ezt ki is ejtettem a számon, és Tibi nem szólt rá semmit, iszonyúan elszégyelltem magam. Hiszen Zalán számít rám odabenn, micsoda anya leszek ilyen hozzáállással?! Inkább koncentrálnék befelé, kettőnkre....örülhetnék is a fájásoknak, befogadhatnám, átélhetném őket, minden egyes fájással közelebb leszünk kisfiunk születéséhez. De nem tudtam ezt a felfogást magamévá tenni.....Ha nem is hangzik túl hősiesnek és nemesnek, akkor és ott a túlélés volt a célom, csak a soron következő fájást átvészelni, így életet adni Zalánnal. Tényleg olyan szinten szenvedtem, amely Rékát előcsalogató szülésem idejéről ismeretlen volt. Mónika szerint nagyon is jól bírtam a fájásokat, csak az emlékeim koptak meg, de én tudtam, hogy nem....
Egyik "sectio" követte közben a másikat a műtőben. Az egyre rövidebb fájásszünetekben figyelhettem, ahogy a babákat a szülőszobán keresztül az orrom előtt viszik a csecsemősök fürdetni. Egy pillanatig nagyon irigykedtem és arra gondoltam fájdalomtól eltorzult agyammal, hogy egyáltalán nem is hülyeség az a császármetszés...
- Én is a kisbabámat akarom. - nyöszörögtem Mónikának.
Aztán jöttek a kétpercesek, amelyek magukkal ragadtak, mint az örvény. Kapaszkodtam volna a külvilágba, mely meg sem mozdult körülöttem, Azt hittem összeroppanok, szétesem egyszerre. Megsemmisülök és megszűnök, eltűnök és felszívódom a kínban. Rugóztam volna a labdán, de csak jobban fájt, így csak mereven szobroztam rajta. Szabadultam volna a fájdalomtól mély lélegzeteket véve és fújtatva, ahogy eddig, de lassan a lélegzetem is lebénult a fájás erejétől. Semmi sem hatott immár, melybe a gyötrelmem fojtani tudtam volna. Kerestem a helyem, kerestem az eszközt, ami segíthetett volna, de rá kellett jönnöm, hogy már nem fogok találni ilyet.
Szerettem volna 10 körömmel nekiesni a csempének, amíg egy darab is volt belőle a falon. Igen, miért is nem jutott eszembe hamarabb, csempeszaggató fájások. Olvastam róluk nem egy szüléstörténetben. Milyen nagy mázlim volt, hogy eddig nem tapasztaltam meg őket!!! Tolófájásokat akartam, kegyelmet hozó tolófájásokat, de mielőbb....Nagyon bele sem mertem gondolni, milyen messze lehetek tőlük. Fájástól fájásig néztem csak előre. Már annyit szorítottam az ágy oldalát, hogy úgy éreztem, minden ujjam külön ütemben remeg. Fel-felpattantam a labdáról, csak hogy tegyek valamit, bármit, csendesen, inkább csak suttogva jajongtam, majd visszaültem a labdára, remegett a lábam, mint a kocsonya és féltem, hogy még összeesem.
- Mintha kakálnom kellene...- nyöszörögtem Mónikának, aki csak nyugtázóan, elégedetten bólintott, majd a második felállásba torkolló fájásnál elérkezettnek látta az időt, hogy felfektessen az ágyra. Ennek egyrészt örültem, mert elég volt a labdából, a szülőágyon fekvés pedig valahogy kaput jelentett számomra a kitolási szakasz felé, mely után olyan nagyon sóvárogtam már, másrészt tudtam, hogy ha eddig majd bediliztem a fájásoktól, most ez fekve tán be is következhet...
És igen, ahogy jött az első és belém mart, nem is maradhattam a hátamon, felhúzott lábakkal, betakarva, oldalt fordultam és kínomban kapusokat megszégyenítően rávetettem magam Tibire. Ha érdekelt is, hogy rajta marad e egyben az inge és köpenye, nem komolyan. Kapaszkodtam belé, öleltem és szorítottam, amíg a fájás odébb nem állt. Akkor enyhén bódultan a hátamra fordultam és azt láttam, ahogy Doktorúr az ágy végénél álldogál és figyel. Ménkű nagy nyugalommal.
Nekem úgy tűnt, hogy a fájások már összeértek, de visszagondolva, nem, maradtak kb. 2 percesek. Ahogy arra számítottam, még erősebbek lettek fekve, aminek az lett az eredménye, hogy hangokat csalogatott ki belőlem és bizony nem éppen énekeltem. Fenemód büszke voltam magamra, amiért Rékát szinte hang nélkül, csak némi morgó aláfestéssel szültem, nohát most ugyancsak torokból, de kiszakadt belőlem a fájások csúcspontján ezaz
Az első után Mónikához fordultam, hogy ne haragudjon, de ezt én nem bírom hang nélkül, egyszerűen jön a "szó" belőlem akaratomon kívül, mire azt felelte, hogy ne izguljak, ez teljesen természetes ebben a szakaszban....Így aztán néhányszor betöltötte az én hangom is a teljes szülőszobát. Próbáltam visszafogni magam, de egyszerűen nem ment. És mivel nem mondta senki, hogy fogjam be, hát nagyon nem is érdekelt a dolog többet.
Valamivel később megint látóteremen belülre került Doktorúr, hogy megvizsgáljon egy fájásszünetben. Már nem éreztem fájdalmat és gyorsan jött is a vélemény, hogy eltűnt a méhszáj. Ködbe vész az ezt követő pár perc, emlékeim csak annyira korlátozódtak, hogy nem nyomhattam még....csak lihegtem és lihegtem, próbáltam minél több oxigént biztosítani magamnak és Zalánnak. Aztán egyszer csak lentebb húztak végre és előkészítettek a kitoláshoz. Istenem, már annyira fájtam, hogy csempét sem tudtam volna szaggatni. Letepertek a fájások, tehetetlenül vergődtem az ágyon és csak sodródtam velük. Sodródás közben valahogy bekapcsolhatott a beszélőkém és egyhe sokkos állapotban (szerintem) valahogy beszédkényszer tört rám.
Először azt hajtogattam határozottan, hogy "haza akarok menni"..."haza akarok menni"....És ezt halálosan komolyan is gondoltam. Emlékszem, Mónika azt felelte nevetve, hogy na persze, mert a fájások azok majd itt maradnak, úgy gondoltam, ugye? Erről nem volt forgatókönyvem, úgyhogy hallgattam. Aztán Doktorúr is mondott valamit, mire rávágtam rögtön, hogy "jóóó!" Ezen is mindenki mulatott, amiből arra következtettem, hogy nem éppen azt a választ adtam, amire számítottak. Ahogy ismét satuba szorított egy fájás, megint mást gondoltam, Tibibe kapaszkodtam, tekintetemmel pedig a szemeibe és azt nyöszörögtem hogy: "Apa, Apa, Apaaa...." majd agóniámban hogy "kisfiam...kisfiam...kisfiam........."
Így érkeztünk el a kitoláshoz. Már minden agysejtem erre összpontosított, mint versenyautók a rajtnál. Hirtelen valahogy kitisztult a fejem. Pontosan értettem, hogy Mónika mit mond és azt hogyan kell kivitelezni, még jobban meglepődtem azonban azon, hogy mindent sikerül is végrehajtani a gyakorlatban is. Laza volt a lábam, csakis lefelé nyomtam, sehová máshova és hosszan, hosszan. Hangot sem adtam, mert most megkértek rá, hogy minden energiám a kitolásba sűrítsem. Csak a fájás legvégén szakadt ki belőlem valami fojtott torokhangon, amikor már az erő másra nem kellett.
Nem féltem, ha éreztem a fájás közeledtét, mert végre nem csak tehetetlenül egyszerűen átéltem őket, hanem dolgom is akadt. Nyomtam, nyomtam, nyomtam, hosszan, hosszan, hosszan. Nem mondom, hogy nem fájt, mert a medencém, egyszer már ollót egészen közelről látott gátam tiltakozott a nyomás ellen, méghozzá feszítő, kellemetlen fájdalommal, de az sehol sem volt a tolófájás erejétől. Így hát nyomtam, ahogy a csövön kifért. Megdícsértek, hogy jól csinálom.
Egy idő után szólt Doktorúr, hogy a szeméremrésben már ott a buksi, nincs sok hátra, talán egyetlen fájás, 2-3 nyomás és megszületik a kisifam. Nem tudom, hány tolás kellett még, de egyszer csak éreztem, hogy iszonyúan éget ott lenn minden és egyből tudtam, hogy "megkoronáztam" Zalánomat....
Hogy mikor jött a gátmetszés, ez előtt vagy után, fogalmam sincs. Egyáltalán nem éreztem, Tibivel ellentétben még csak nem is hallottam, ahogy az olló elbánt a gátammal. Jött egy újabb fájás, ugyanúgy toltam, mintha mi sem történt volna. Megszületett a buksi, majd egy újabb kitolásra, szép hosszúra, éreztem, ahogy kicsusszan a teste belőlem. Ma is érzem, hogyan történt, milyen volt.
Ahogy hirtelen varázsütésre megszűnt minden fájdalom, az valami semmihez nem hasonlítható, csodálatos érzés volt. Könnyű lett a testem, pillanatok alatt tele lettem energiával és átmenetileg minden megpróbáltatást feledtem. Zalán rögtön felháborodottan felsírt és nekem volt erőm alkaromra támaszkodva felülni és megnézni őt. A lelaposodott pocakon túl ott feküdt ő, Zalán, Réka születéskori mása, a 40. hetét taposva is erősen magzatmázasan. Erős, férfias hangja még mindig zengett, nem csitult. Figyeltem, milyen gömbölyded kis teste van, méretes talpacskája....és helyes fütyije zacsival.
Kérés nélkül, a köldökzsinór elvágása után azonnal a mellkasomra tette egy csecsemős nővér. Lila volt a buksija, ami akkor, az eufória állapotában egyáltalán nem tűnt volna fel, ha nem nyugtat meg a csecsemős, hogy minden rendben vele, rövidesen elmúlik, nehogy aggódjak. Én csak néztem, szagolgattam és simogattam őt mámorosan, boldogan, nevetve, nem volt nálam boldogabb ember a világon. Ahogy a bőre az én bőrömhöz simult, ahogy tekintetével a tekintetemet kereste, ahogy próbálta emelgetni formás kis fejét és még hellyel-közzel sikerült is neki.....Csoda tanúi voltunk megint, csodát láttunk, még ha azt hittem, belehalok is, de csoda volt, pont, ahogy szerettük volna. Az én kisfiam, drága kisfiam...megszületett végre!
Még meg sem melegedett a fenekem alatt a kanapé, máris jött Mónika és magával vitt a szülőszobás szakaszra. Mindenek előtt átöltöztem, levetkőztem egy szál hálóingre, adminisztráltunk, vérnyomást mértünk, majd Mónika megbecsülte mindenféle rémes eszközzel, hogy a baba bennem nagyjából 4000 g súlyú lesz. Ez kifejezetten feldobott....
Ahogy ezzel végeztünk, a kórház számítógépes rendszerébe került, hogy nincs kivehető protézisem, viszerem, semmilyen betegségem, műtéteim sora megáll a mandulánál, az allergiám pedig pollenes......majd be is esett az ajtón Doktorúr. Átmenetileg szaladt fel hozzám, hogy megnézze, hogyan állunk, folyt a rendelése. Biztosan örült, ahogy én is, hogy pont az ügyeletében indult meg nálam a szülés, micsoda mázli, de nem tette szóvá.
Felfeküdtem a vizsgálóasztalra különösebb lelkesedés nélkül, mégis kíváncsian. Doktorúr először 1, majd mégis inkább 2 ujjnyi tágulást regisztrált. Mónikával meg is beszélték, hogy mehet az előkészítés, borotválás, beöntés, utána pedig szülőszoba, burokrepesztés és hajrá!
A beöntés után meglepően sok időt töltöttem a wc 1 négyzetméterében. Csaknem egy órát. Át is értékeltem ott sok mindent ráértemben és magányomban....Hallgattam a kórház hűtő-fűtő rendszerének moraját (vagymit), melyet csak olykor-olykor kiabált túl egy kínlódó hang a vajúdó irányából. Töprengtem azon, hogy most szülészeti vagy inkább belgyógyászati szempontból görcsöl a hasam olyan mérhetetlenül, aztán negyedóránként megvilágosodtam, hogy nem fájok, hasmenésem van, de kegyetlen. Aztán azt is mérlegeltem, mennyi idő lehet még hátra Cseppem világrajöveteléig és az vajh mennyi kínnal, vérrel és verítékkel fog járni.....
Mint minden agónia, ez is végeszakadt egyszer, óvatosan kibotorkáltam az előkészítőből a vajúdóba és vártam a sorsom. Ott eszméltem, rá, hogy az a fura érzés, ami tanyát vert a gyomromban az nem más mint.....Nem lehet az, hogy talán talán, talán talán én FÉLEK????? Buksikinemfértől, császármetszéstől elsősorban.....És hinnye, ennek nem nagyon örültem...Réka érkeztekor mintha nem lett volna bennem ilyesmi félelem. Talán mert még nem tudtam, mire számíthatok. Talán most sejtettem, hogy kicsit másképp alakul a szülés.
Nem, ezt bizton állíthatom, hogy nem sejtettem. Valamiért azt gondoltam, hogy ha nem is percre pontosan minden szülésszakasz ugyanúgy fog lezajlani, az emberlányának mégis csak egy méhszája van, ami x és y fájásokra minden gyereknél ugyanúgy reagál. Ez tuti. Egyben voltam még biztos, hogy fincsi, jól táguló méhszájam van, egykettőre eljutunk kettő ujjnyitól az ötig....Node amit nem tudtam, hogy háborítatlan, gyorsításmentes szülésem lesz. Egyébként pont olyan, amit szerettem volna, anélkül, hogy erről valaha is egyeztetnem kellett volna Doktorúrral.
A szülőszobában az alternatívnak kikiáltott szülőágy, az Ötös nem volt szabad. Mint vajúdásom közepette később kiderült, az általam hőn imádott E. doki programozott császáros kismamája foglalta el azt hajnal óta, amin eléggé meg voltam lepődve, hiszen a szülőszoba és a vajúdó is kongott az ürességtől. Biztosan meg volt az oka, hogy miért éppen ott várakozott szegény a császárra egyre türelmetlenebbül és elkeseredettebben még délben is, biztosan......... Mivel azonban csak egy szülőágyról és nem egy egyágyas szülőszobáról volt szó, nem bántam, hogy nem oda kerültünk.
A Négyes ágyat foglaltuk hát el 10 óra 55 perckor. Ez az ágyikó nem sokban különbözött az Ötöstől tulajdonképpen, főleg, hogy egyes egyedül én szültem aznap természetes úton. A függönyök meg amúgy sem takarnak el semmit, de semmit, akárhányas számú ágyról légyen is szó.
Alig tettem le a táskám a sarokba, újra feltűnt Doktorúr is. A szülésznő nyomban megkért, hogy feküdjek fel az ágyra szépen, hanyatt. Hirtelen nem értettem, hogy miért és hogy, tétováztam, mire megerősítően újra megkért - szemkontaktust tartva - hogy feküdjek fel! Hát jó. Éppenséggel fel is feküdhetek....Ahogy felvettem a klasszikus vizsgálati pózt, rájöttem, hogy Doktorúrnak burokrepeszthetnékje van. Említették is korábban , hogy ez következik a programban, csak nem figyeltem...elkalandoztam más vizekre, Paraföldre, ugye.... amíg erre még volt időm és erőm.
Doktorúr szűk 3 ujjnyinak minősítette a méhszájat, majd valami éles eszközzel igen fájdalmasan matatott, mire egyszer csak csobogni kezdett a magzatvíz a fenekem alá helyezett kacsába. Ezzel párhuzamosan nekem is kicsordult a könnyem.....
- Gyönyörű tiszta! Tiszta, mint a víz! - harsogta Doktorúr biztatóan.
Sosem hittem, hogy a burokrepesztés fáj, fájhat egyáltalán, mert hát már miért is fájna? Ám ott és akkor bebizonyosodott, hogy de igen. Az én esetemben legalábbis nagyonis....Ahogy békénhagyott orvos és szülésznő, mint egy kisgyerek, lázasan eltűntettem az öklömmel könnyeket, mintha sosem léteztek volna, közben hagytam, hogy Mónika bebugyoláljon tiszta, ropogós lepedőfélébe.
Mire Tibi megjelent mellettem egy zöld köpenyben, amit meggyőződésem volt, hogy fordítva vett fel, de lényegtelen, és senki nem is pendítette ez meg neki....szóval mire Tibi feltűnt a szülőszobán, újra mosolygós voltam és nyugodtacska....vagy valami olyasmi.
Éjfél magasságában járhatott az idő hétfő éjjel, amikor a legelső keményedések rámköszöntöttek. Azonnal felfigyeltem rájuk ösztönösen, bár ez nem volt különösebben nehéz. Más volt, mint az eddigiek, ritmikája volt, minden keményedésnek saját életgörbéje. Ahogy elkezdődött, másodpercről másodpercre keményebb lett a pocak, amíg már lassan elérte a kőszikla állagot....és egyszerre szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy a méhszáj meghajol a keményedések előtt és megnyílik....
Drukkoltam neki, vágytam a tágulásra, ahogy Zalánt is bátorítottam, hogy nagyon várjuk, jöjjön, jöjjön szépen, itt van az idő.... Hogy maga a szülés legelső tüneteit észlelem, nagyon nem is jutott eszembe. Akkor sem, amikor pontosan 5 percenként szabadult rám a fura érzés. Ellenben aludni nem sikerült, éberebb voltam, mint valaha. Az jutott eszembe, hogy Doktorúr már a rendszeres keményedések észlelésekor arra kért, hogy vonuljak kórházba, megindulhatott valami. Nehogy a végén úgy járjunk, hogy ő be sem ér a szülésre....Úgy döntöttem, ezt az intelmét elengedem a fülem mellett és inkább alszom egyet. Valamikor fél 2 körül pillantottam utoljára az órára.....nem sokkal később lekoppant a szemem és elaludtam.
Hajszál pontosan 4 órakor ébredtem fel ismét, arra pattant ki a szemem, hogy görcsöl a pocak. Hosszan, nyújtottan, ugyanolyan erővel, aztán mintha elvágták volna. Kis idő múltán megint...majd megint....Csöndben figyeltem a fájásokat, nagy örömmel üdvözölve minden újabb és újabb enyhe mensis görcsölést. Hirtelen egészen lázba jöttem. Hiszen pontosan ezt akartam, spontán fájásokat, természetesen beinduló szülést még a konferecia előtt. Hurrááá! Tökös gyerek az én fiam, tudja, mikor kell kibújnia. Hurráááá! Aztán tódultak a fejembe más gondolatok is, ahogy hajnalodott. Ezek már AZOK a fájások? Nem is biztos! Frontok jönnek és mennek, nem lehet tudni....Nem lehet, hogy még mindig csak jósolgatok?
Már 2,5 órája fájogattam nagyjából mozdulatlanul fekve, de még mindig ott tartottam, hogy a következő fájás talán ki is marad, gyengül, teljesen elmúlik az egész. De mindig volt következő. Sem sűrűbb, sem erősebb, de jelezte, hogy nem tágít mellőlem, valami igenis megkezdődött.
Fél 7-kor Tiborom telefonja fújt ébresztőt. Csak figyeltem, ahogy gépiesen felemelkedik az ágyból, álmosan, kótyagosan keresgél valamit az ágya mellett, majd rászóltam, hogy nyugodtan visszafeküdhet, ma nem fog dolgozni. Úgy néz ki, hogy szülünk. Fájásaim vannak ugyanis.
Meglepetésemre teljesen úgy reagált, mintha semmi izgalmasabbat nem böktem volna ki, mint hogy "Jó reggelt! "Ásított egyet kettőt, vakargatta a feje búbját, térült és fordult az ágy végénél...majd kisvártatva valóban visszabújt hozzánk a takaró alá, közrefogtuk az alvó Rékát. Ahogy azonban elkaptam a pillantását, láttam, hogy nagyon is éberen csillog a szeme.
- A te rátóti csikótojásod! Szabadalmaztatnunk kellene. - nevettem el magam hirtelen.
Amikor ugyanis Rékát vártuk, az utolsó héten minden este mesét olvastunk fel neki, úgy csalogattuk őt. Zalánnál ez elmaradt, hiszen hallott ő napközben éppen elég történetet és mondókát. Ám a napokban valahogy lekerült a polcról a Magyar Népmesék sorozat egyik kötete, és a szülés előtti estén azon kaptam magam, hogy a kezem között forgatom a könyvet.
- Olvasd fel neki!- mondta Tibi.
- Á, nem. - hárítottam. - Réka még nem értené egészen....
- Olvasd fel neki! - ismételte Tibi, valami egészen fura hangsúllyal a hangjában....mintha nem is Rékára célozna....ami arra bírt rá, hogy felüssem a könyvet és belevágjak a mesébe. Réka végig velem tartott, Tibi ellenben mélységes mély álomba merült még mielőtt a bíró maga rátelepedett volna ama "tojásra".
Ahogy felolvastuk annak idején, 2007. december 11-e éjjelén ezt a mesét, Réka hajnalban magzatvizet fakasztott belőlem. Zalán pedig - ugyancsak hajnalban - 5 perces fájásokat generált magának.....Csoda e vagy véletlen, ki tudja.
Nem sokkal később, a sokadik 5 perces fájást követően, úgy határoztunk, ezek már velem maradnak, dehogy jóslók, dehogy jóslók. Tibi azért még mindig tétován vette a slusszkulcsát, de elindult a mamáért, jómagam a zuhany alá pattantam, hogy a maradék bundámtól megszabaduljak testem különböző tájékairól. Totálisan vakon kaparásztam egyes régiókban, de türelmem nem volt mestermunkát végezni, így aztán ahogy később kiderült, elég félmunkát végeztem.
Ahogy magamra húztam blúzt és gatyát, lezuttyantam a kanapéra, némi irritációval vettem észre, hogy az elmúlt 20 percben egyszer sem fájtam. Sem a rendrakás, sem a mosogatás, sem a zuhany alatt SEMMI nem jött. A fenébe!!!! Kellemetlen. Kibandzsítottam az utcára, ahol a fákat vad szél tépte. Megérkezett nagy izgalommal anyósom és a nyomában Tibi, helyzetértékelésre várva nyomban betódultak a nappaliba és elém járultak. Szemlesütve kénytelen voltam bevallani, hogy elmúltak sajnos a fájásaim, vakláram volt az egész....
Azt csak én hittem! 5 perc múlva a kín új erővel és meglepő intenzitással tört rám. Egy pillanatra bele is kapaszkodtam a kanapé szélébe kétségbeesve. Ekkor döntöttem el, hogy kórházba vonulunk, elég volt a bénázásból. A szülésznőm, Mónika már 7 óra tájban is azon a véleményen volt, hogy ha fél órán belül nem múlnak a fájások, mehetünk a szülészetre....
A készülődés utolsó fázisa másképp alakult, mint Rékával annak idején. Most valahogy nem akaródzott mennem, sírhatnékom volt, Rékának búcsúpuszit sem tudtam adni, inkább csak az ajtóból elköszöntem tőle, még mélyen aludt.....Csomagom végleges összepakolására sem tudtam koncentrálni. Hogy mi mindennek kellene még a táskába kerülnie,fogalmam sem volt, de nem is igen érdekelt. Szaladgáltam fél és alá, mint egy fejetlen csirke....jobbra és balra, a rend kedvéért, de kevés hatásfokkal. (Ennek ellenére szinte semmi nem maradt itthon.)
Ahogy megérkeztünk a kórház parkolójába, tépázta a hajam a szél, némán figyeltem, ahogy Tibi előszedi a csomagokat a kocsi gyomrából...megint sírni lett volna kedvem, de nem tudtam, miért. Jó kiinduló hangulat volt ez a szüléshez, ami miatt haragudtam magamra. Összeszorított fogakkal indultunk a kórház épülete felé. Tibi ugyanúgy fogta a kezem, mint 2,5 éve, száraz, meleg mancsa volt az egyetlen, amiből most erőt tudtam meríteni. Nyugalmat erőltettem magamra, csak semmi izgalom!!!!
Düh annál inkább. A kórház 4 liftje közül éppen egy sem üzemelt. Az egyiket szervizelték, tehát élt a remény, hogy legalább az egyik működni fog, mire a kisfiunk eléri az óvodaköteles kort. Csak gyűlt a tömeg a liftek előtt, nyomorultabbnál is betegebb, hátrányos helyzetűnél is kisebbségibb banda....
Úgy határoztunk, bár a szülészet a legfelső, hetedik emeleten üzemel, mi mégis felgyalogolunk oda. Mi az nekünk? Lassan mentünk, semmi rohamléptek. A negyedik emeleten utolért bennünket az egyik lift...majd elhagyott. Semmi baj! Kényelmesen baktattunk, ahogy nekem jó volt, amitől még úgy éreztem, nem fújtatok és izzadok, mint egy ló. Mégis mire lezuttyantunk a szülészet ajtaja előtti borzalmas kanapéra, fújtattam és izzadtam, mint egy ló.....Elegem volt máris, de már legalább bőgni nem volt kedvem.
Szabadidővel nem állok valami fényesen. Zalán ugyan eszik és alszik, no és persze hosszan és jóízűen szopik, Réka viszont igényli és megköveteli a kellő mennyiségű (maximális) figyelmet.
Tiborom a mai napon újra munkába állt, de így is örülök, hogy együtt tölthettünk szűk 3 napocskát.....Hetek nekünk nem adatnak meg, ez van. Viszont a nagymamák sokat segítenek, hol egyik van itt, hol a másik. Vasalnak, ebédet hoznak, Rékával foglalkoznak.
Milyen két csemetével? Egyelőre szokom az érzést. Olykor rívó-picsogó állapotban szemlélem őket, mert arra gondolok, hogy Istenem, milyen két csodálatos gyermekem van, milyen szerencse is ért, hogy ők megadattak nekünk...
Máskor mást is gondolok. Például, amikor Zalán torkaszakadtából ordít a köldökápolás kínjaitól tépetten....mellé zenei aláfestésként Réka is ordít és követeli, hogy azonnal hagyjam abba, bármit is csinálok a tesóvaaaaaal!!
Egyelőre Réka higgadtan fogadja a tesó létét. Símogatja a buksiját, hangoztatja, hogy "szeretlek, kistesó"...ugyanakkor felerősödtek kórházi távollétem alatt a hisztik, ma például tanúja voltam az első földhözveremmagamat produkciójának. Olykor semmi sem jó neki, olykor sajnálom őt egy kicsit. Nem lehet neki sem könnyű.
Amíg kórházban voltunk Zalánnal, nagyon apás lett. Engem nem is annyira hiányolt, legalábbis nem látványosan, de valami eddiginél jóval szorosabb kötelék alakult ki apa és leánya között....amit igyekszem minél kevesebb irigységgel szemlélni.
Jaj, annyi mindent szeretnék írni, most, hogy a gép elé kerültem.....de röviden egyelőre ennyire futja.
Ma hazaengedtek bennünket a kórházból. Be is töltöttük a 40. hetet, ideje volt.
Köszönjük szépen a gratulációkat, érdeklődést, sms-t!!!!!!!! Nagyon aranyosak vagytok!
A blog folytatásának mikéntjéről és hogyanjáról még nem gondolkodtam, egyelőre utólag felteszem az utolsó bejegyzést, amit a szülés napja előtt írtam és még nem nyilános.
Aztán ahogy lesz időm, írok a kórházi napokról és persze a szüléstörténetnek is itt a helye.
1 nappal szülés előtt
Újabb nst. Minden rendben volt, bár Zalán aludt, mozgatásra sem igazán mozdította azt a bizonyos füle botját sem. Kissé méltatlankodott, mocorgott, aztán szunyókált tovább. Azért reactiv minősítést kapott a produkciójára, valószínűleg jól érzi magát odabenn továbbra is.
Doktorúr szerint az nst már mutat jósló fájásokat, igenis mutat, akkor is, ha én abból semmit nem érzek. Szerintem meg produkáltam már hasonló görbuszokat 35-36 hetesen is, amikor keményedtem lépten nyomon.....na nem mintha értenék az nst görbékhez.
A helyzet úgy áll, kéremszépen, hogy Doktorúr kedden lezavar egy klassz kis 24 órás ügyeletet, majd szerda reggel, ahogy ez letelik találkozunk immáron a kórházban egy nst-re és egy cx státuszvizsgálatra. Aztán meglátjuk a továbbiakat.
Doktorúr a már sokat emlegetett konferenciára utazik csütörtök reggel és onnan péntek délig nem is nagyon mozdul el, úgy tűnik. Nem teljesen erről volt szó, amikor még a konferencia csak egy távoli, fenyegető sötét felhő volt az "együttszülésünk" felett, de ennek most már nagy jelentősége nincs. Persze most sem mondta, hogy nem vágja magát autóba és tép haza Szolnokra, ha beindul nálam valami, ez így kerekperec nem hangzott el....csak intellektuális vonalon éreztette valahogy, 1,5 napot muszáj ott lennie Debrecenben a háromból. (Tibi szerint nem éreztette, szóval esse' biztos.)
Tehát eljön az, ami valamikor rémálmom volt, a betöltött 40. hét kapujában legalább 1,5 napra saját doki nélkül maradok. Egész jól viselem.
Felmerült bennem a szülésindítás ötlete is, mint lehetőség. Nem mintha nagy pártolója lennék, mert erről szó sincs. Legalábbis nem olyan okból, hogy a kismama dokija szabadságra pattan vagy szimplán nem ér rá bármilyen okból, és nosza akkor, szüljünk, mielőtt a doki lelép, úgyis a végét járja a kismama, a kölök is szép nagy odabenn. Neeem, ez nem az én világom, most mégis a közepében találtam magam.
Indításról csak akkor lehet szó, ha a belső méhszáj legalább 1 ujjnyira kinyílt, ahogy annak idején pályafutásomat kezdtem fájások nélkül a szülőszobán Rékával.
A szerdai vizsgálatok fényében majd meglátjuk, mi legyen, ha esetleg 1 ujjnyinál is nagyobb a tágulás, akkor nyugodt szívvel (?) indíthatunk. Ha 1 ujjnyi, akkor még mindig dönthetek, hogy mit szeretnék., indítást vagy hazacuccolást.... Ha megrekedtem a cx1100-nél, egyszerű az ügy, maradunk egyben egyelőre, Doktorúr valószínűleg általam zavartalanul és nyugodtan konferenciázik Debiben.
Igazából abban sem vagyok biztos egyelőre, hogy szeretném én azt az indítást, legyen a méhszáj akármilyen. Valahogy idegenkedem az ötlettől, pedig én magam vetettem fel ma. Doktorúr is azt mondta, hogy ő az indításról nem dönthet, csak ha én (is) szeretném. De tény, hogy egy létező lehetőség.
Megfontolandó, hogy orvosi ok nem lenne rá, nst rendben, bár a lepény öregecske, de azért Zalán jól érzi magát. Azért indítanánk meg a szülést, mert a feltételek meg vannak az indításra és a kismama, azaz én annál a dokinál szeretnék szülni, akit évek óta ismerek, akinél már kihordtam és megszültem egy babát, ergó akiben bízom....és aki jelen terhességről is a legtöbbet tudja....Emellett tartok attól, hogy idióta dokit fogok ki ügyeletben.
Ugyanakkor várható egy 4 kiló körüli fiúcska, enyhén császárgyanús méretekkel, a lepényem az utolsókat rúgja és nem biztos, hogy érdemes megvárni, amíg Zalán esetleg nem kapja meg tőle, ami kell neki. A szülés persze magától is bármikor beindulhat, akár ma, akár holnap, akár csütörtökön....akár szombaton. Érdemes rágódni az esetleges szülésindítás nem egészen természetes mivoltán? Érdemes inkább az ügyeletes dokit választani, aki lehet ippen dr. E. vagy TZ. egyaránt, mindkettőjüktől is erős hidegrázás tör ki.....Hát nem tudom eldönteni. Dilemmák, dilemmák....
Kedves Nénik és Bácsik!
Ma délután fél négy tájban úgy döntöttem, hogy elég nagyfiú vagyok már ahhoz, hogy egyedül vegyek levegőt és hogy én döntsem el, hogy mikor akarok enni, vagy inni...na jó, azért azt is szerettem volna már látni, hogy mi az a sok zaj, meg fény, ami kintről jön, és ki az a Réka, meg Apa...szóval megérkeztem, természetes úton, ahogy a nagy könyvben meg van írva:)))) Azt mondják, hogy a szüleim igazán büszkék lehetnek a méreteimre: 3760 gramm és 56 centi vagyok...igazán férfias, ugye? Anyukám is és én is jól vagyunk:))
D. Zalán Tibor, azaz Ketteske:)))
7 óra
4 óra óta 5 perceseket fájok. Ha nem múlik, irány a kórház.A szülésznő már vár, Doktorúr ügyel ma 24 órában.
7 óra 30
Nagyon erősek........... indulunk.
7 nap a kiírásig
4 nap a nyavalyás nőorvos konferenciáig
2 nap a következő nst-ig és vizsgálatig
Reggeli után mákos muffint sütöttem, amit ezer éve terveztem már, hát most időm mint a tenger, energiám is volt még a korai órában. Finom lett, ízlett a kiscsalád minden tagjának. Azon tűnődtem, nem biztos, hogy ildomos nekem sokat sürögni-forogni a konyhában ebben a végstádiumban, mert előbb a lisztet borítottam bele a nyitva felejtett konyhagépes fiókba, majd krémes felével lefelé a pólómon landolt egy egész muffin (jelzem, nagy pocakkal ez nem is olyan nehéz), végül a második tepsi sütiről teljesen elfeledkeztem, így csak valami csoda folytán jutott eszembe kirántani a sütőből a tepsit....hajszállal a szénné égés fázisa előtt.
Hangulatom ma már némileg hullámzónak volt mondható. Úgy érzem, labilisabb vagyok, mint a hét folyamán bármikor, talán a betöltött 39. hét okozhatja ezt nálam lélektanilag. Illetve kaptam 2 sort a szülésznőtől, miszerint a héten született nála egy baba 4300 grammal, gyorsan, könnyen, szóval vannak még CSODÁK, ne féljek.....Nahiszen, ha már csodákra van szükségem a természetes szüléshez Zalán bébi méreteivel, akkor para van.
Ám inkább zavar a konferencia csütörtöki kezdete. Az a nyavalyás. A szülésznő szerint addigra tuti megszülök, dehát erre azért nem fogadnék milliókat. Gondolom, ő sem. Aztán délután szunyókáltunk egyet összcsaládi szinten (jellemző, hogy hármónk közül Réka aludt el utoljára....), addigra megnyugodtam, visszazuttyantam a korábbi mindenmindegy , marhatürelmesvagyokésnyugodt állapotba. Elvégre hol vagyunk még a túlhordástól....
Itthonmaradós idő volt ma, így ki sem dugtuk az orrunkat a lakásból, testmozgásban azért nem volt hiány, mert immáron ismét álló helyzetben kivasaltam egy adagnyi ruhát, felsikáltam a fürdőszoba fugáit, ami múltkor kimaradt Tibi projektjéből.....kitéptem a sütőből a tepsiket és adtam nekik egy jó kis finom sikálást...stb....Fájás vagy keményedés? Semmi. Úgy látszik, ennek így kell lennie, mert pár hete ilyen tevékenység után tuti megszültem volna. Zalán benn akar lenni és kész.
Holnap bevásárló körút soook sok lejáromalábammal, aztán hátha legkésőbb kedden beindul nálunk valami.
És amit már szerettem volna, első és utolsó kép Egykémről, az én Rékámról. Utolsó, mert Egyke napjai meg vannak számlálva. Igaz, Zalán?
Még 8 nap a kiírásig (végre képes voltam kiszámolni, hehe....)
Megvolt ma az 5. nst is. Ezúttal ülve hajtotta végre rajtam az asszisztens, mert fekve nekem már nagyon kényelmetlen, közben jót beszélgettünk. Diskurzusunk közepette némi aggodalommal sandítottam az nst kijelzőjére olykor-olykor, mert 170-180 magasba is repült Cseppem pulzusa és nem is esett mélyebre mint 150, de állítólag ez rendbenvaló. Csokit nem láttam, sem kávét.....adrenalin viszont tényleg volt bennem bőven, Apa vizsgálati eredményeire vártunk éppen, szóval izgultam eléggé.
Aztán befutott Doktorúr, kérdezte, hogy mi a napi penzum, mit is terveztünk mára. Kiskönyvem még javában a táskámban lapult, így háttérinfó nélkül akár meg is vizsgált volna, ha nem rebegem el, hogy hétfőn átestem már egyen. Ellenben, esetleg egy uhu? - pendítettem meg, és lőn.
Doktorúr kedélyesen mosolyogva tekintett a monitorra, ahogy kisfiamat pásztázta. Szééép nagy baba Zalánom. Kicsit nyávogtam, hogy neeee.....Doktorúr meg rádörmögte, hogy deeebizony. Viszont megismételte, hogy mélyen lenn van a feje, jó kis fájásokkal egykettőre idekinn lesz. Ez nagyon biztatóan hangzott.
Vélekedése szerint néhány napunk van hátra az uh alapján....de az sem kizárt persze, hogy kihúzzuk szombatig, a kiírásig. Azt mondta, nagyon készülődik a picifiú, de hogy ezt miből gondolja, nem kérdeztem rá...
Méretei: buksi 100 mm....azaz 99, csak hogy lélektanilag én jobban érezzem magam a két számjegy miatt...Mellkas 105 mm. A lepény végstádiumban, vagyis nőni már nem fog Zalánom (nem mintha lenne még hova) köldökzsinór a kölök mellett összehajtogatva pedánsan, magzatvízról nem szólt a fáma......
Ahogy magamra ráncigáltam a gatyómat, rákérdeztem a várható súlyára is, de már elkéstem, ha ki is írta a gép, már törlődtek az adatok, Doktorúr pedig nem szeret súlyt becsülni, ígyhát 3600 g-ot mondott úgy saccperkb. Meglátjuk mennyi lesz az annyi.
Hazafelé beugrottunk a cukrászdába, mert ugye kétségbeesett fokon kívánom néha a fagyit, szóval ha elmegyünk bármilyen intézmény mellett, ahol jó fagyit kapni, ott tutira meg kell állni....csak 6 lóval és 12 ökörrel lehet távoltartani engem a fagyispulttól....Szóval ahogy sietve soroltam, hogy mit is szeretnék (haza is hoztam pár gombócot), a kiszolgáló leány megkérdezte, hogy Úristen, mikor fogok szülni, hatalmas a pocakom!!!! Azt feleltem, remélem, a jövő hét elején. (Most néztem a tükörben, TÉNYLEG HATALMAS. Vagy inkább....gyönyörű babalak, ha odabenn már megkopóban is van a szolgáltatás színvonala.)
Jól vagyok egyébként. Még mindig tart a nyugalmam és a türelmem is.Eljutottam abba a fázisba, hogy már minden mindegy, hogy van, hogy lesz, mint lesz. Mert akárhogyis lesz, hamarosan kibújik Zalán. Csak egészséges legyen, mint a makk, semmi más nem fontos.
Egyben belefogtam a Nagy Elszakadás miniprojekt végrehajtásába....Már csak a szülés szempontjából is fontos, hogy el tudjam őt engedni 2in1 felállásunkból.....Első pontként rögtön elmorzsoltam néhány könnycseppet. Merthogy arra gondoltam, hogy véget ér Zalánom első nagy útja, amin szeptember eleje óta jár, megszületik hamarosan az én drága kisfiam!!!!!!! És én annyira, de annyira várom már a nagy találkozást!
Indurka pindurkát megviselnek ezek a zivatarok, tegnap egyszer már leszakadt a fejünk felett az ég, ma este is egyfolytában morog....Tegnap egész nap aludtam volna és minél többet durmoltam, annál kómásabb fejjel közlekedtem utána a lakásban. Ma jobb volt a helyzet, csak most este érzem magam valami egészen rémesen.
Egyébként Zalán rezzenéstelen, sem keményedés, sem mensis görcsök, csak erőteljes, férfias rúgkapa. Sütöttünk angyallány Rékával egy nagy tepsi kakaóscsigát, mire méhszájam mindössze annyit reagált, hogy három villámcsapásszerűt nyilallt.
Úgy tűnik, holnap fél 3 magasságában újabb nst vár rám. Kissé gyanús nekem ez a nagy nyugalom, ami jelenleg eltölt, mert egyáltalán nem jellemző rám....de jobb így talán, mintha szétvetne a türelmetlenség. Nem biztos, hogy attól hamarabb jönne Zalán, csak én őrjítenék meg magam körül mindenkit.
Hétvégére márciusi hideg jön, az talán meghozza Zalánt. Nem igazán sok plüss holmival készültem babakelengye dolgában, de legalább Réka lila bundazsákja készenlétben áll.
Ó, szédelgek, émelygek, agytevékenységem minimális.....
Itt ülök én a dinnyécskémmel, végstádiumban, a nyuszis-cicás infantilis pizsamámban, várakozó állásponton....
Hajnali fél ötkör elment a magzatvíz. Vagyis lassú, de biztos szivárgásba fogott. Így kezdődött. Pontosan 2 éve és 5 hónapja. A sokat emlegetett 38+4. napon tartok ma, ott, ahonnan nem volt már tovább számunkra Rékával kettő az egyben, ellenben ő megszületett és azóta is életünk értelme...
38+4, 38+4....Ennyi idő alatt növesztettem egy 3540 grammos kisbabát egy csaknem 1 kilós (!) méhlepény közreműködésével. Réka lányom - vagy mindannyiónk feljebbvalója - azon a napon úgy gondolta, kevés már ott benn a hely, kaja sincs sok, nosza, ideje megszületni. Pedig még nem volt alkalma felszívódni a vastag magzatmáz rétegnek és a buksi is magasan volt nála. Örökölte apja mérhetetlen nyugalmát, azt ma már tudjuk jól, megvárta az utolsó pillanatok egyikét, hogy "leszálljon".
Nohát Zalán férfiember, talán ráérősebb, mint a nővére......Talán még növeszt egysmást odabenn, ki tudja.....Hát nem gondoltam volna, hogy a Magyar Nőorvos Társaság május 20-22 között Debrecenben megtartott 29. nagygyűlése engem még izgatni fog bizonyos szempontból, aaaaz biztos.
Anyósom most már minden másnap itt van, anyukám naponta telefonál ilyen vagy olyan indokkal és Tibi is rászokott a napközbeni "hazacsörgésre"....Nekem meg megszűnt minden tünetem, amin egyelőre csak mulatok. A megnövekedett aktivitásom ellenére nem keményedem egyáltalán és nem is igen jósolgatok, csak piszok hamar elfáradok. Egyáltalán nem vizesedem, a múlt heti is eltűnt rólam...Egyedül mintha a számat duzzadtabbnak érezném mára virradóra, de lehet, hogy azt is csak szeretném. Egyre inkább úgy látom, péntek fél 3-kor megint nst-n találom magam....
Semmi. Csönd van. Várakozunk. A vizsgálat megpiszkált tegnap egy egészen picit, de úgy tűnik, nem jött még el a mi időnk. Most egészen jól érzem magam, annak ellenére, hogy az éjjel szinte egyáltalán nem aludtam. Akárhogy feküdtem, úgy éreztem, hogy nyomom Zalánt odabenn...és valahogy csak lapítottam éberen és szokásomhoz híven bámultam a sötétet...
Alig várom a nagy találkozást pici fiammal, de egyelőre egészen nyugodt vagyok és türelmes. (Vajon meddig?)
Enyhe ötperceseimet elmosta egy finom meleg zuhany. Egyelőre.
Iccci-picccit futószalag szagú terhesgondozáson vagyok túl. Valahogy az volt az érzésem, Doktorúr ugyan képben volt atekintetben, hogy ki vagyok, mi vagyok, látott már valahol, viszont a megszokottól eltérően bizonyos értelemben mégis mintha akkor és ott találkoztunk volna először. Ráadásul még pörgette is a rendelést. Legalábbis határozottan ez volt a benyomásom.
Ami az érdekes, hogy Rékás várandósságom alatt is pontosan ugyanezt éreztem a legutolsó terhesgondozás után...Meg is voltam sértődve némileg, hogy szülés előtt már a kutya sem törődik az emberlányával és annak mimóza lelkivilágával.... Most nincs bennem sértődöttség, csak finom hiányérzet....Mindenesetre el nem voltam azért hanyagolva.
Nst rendben, bár 140 körül mozgott lurkóm pulzusszáma, akármi is történt vele. Ez már ilyenkor a végén normális lenne? Nem tudom, mert Réka mindig ilyen nst-ket produkált., 35 hetesen éppúgy, mint 38 hetesen. Fájás semmi, bár a méhem már nem legmélyebb álmát alussza....Azért Doktorúr nem mondott Zalánom görbuszára semmi negatívat, csak szokásától eltérően nem azt írta a papírosra, hogy "reactiv", hanem valami egészen más krixkraxot, amit valószínűleg csak egy másik orvos képes kibogarászni, én semmiképpen, bár próbálkoztam.
Némi meglepetésemre volt vizsgálat is. Kérdezte a doki, hogy a múltkor eltekintettünk tőle? Nem, a múltkor szóba sem jött....nem is számítottam rá. A vizsgálat fájt, bár ahogy Doktorúr elárulta, hogy cx1100, már sejtettem, hogy miért. Hirtelen nem tudtam hová tenni azt a második egyest (egy ideje az agyam már úgy sem működik, mint amilyen szinten Réka előtt funkcionált....), itthon aztán gyorsan kikutattam az internetről, hogy a külső méhszáj kezdett el nyílni és már csak 1 centis a méhnyak. Határozottan fejlődünk hát. A buksi nagyon lenn van, ezt is mondta a doki, ami jó hír. Ez ugye azt jelenti, hogy felvette a szülési pozícióját? Beékelte a fejét? Rékám ezt csak szülés közben tette meg nekem....
Doktorúr azt tanácsolta, hogy ne menjek többet terhesgondozóba a rendelőintézetbe, csak megkavarnak (nem is állt szándékomban)...majd rövid időre naptárába mélyedt. Úgy tűnt, a tényt, hogy méhszájamnak 3 hete kb. 3 hetet adott, az már nem volt téma, mert nagyon nézegette a heti és a jövő heti naptárát is.....És amikor megjegyezte, hogy aszongya a kiírás ugye május 22, azaz szombat.....kicsit kivert a víz, mert eddig eszembe sem jutott, hogy addig ne szülnék meg.
Hogy miért gondoltam, hogy a 38 hetet betöltve iziben meg is fogok szülni, mint valami óramű, nem tudom, talán mert nem vagyok valami okos....Hiszen a méhnyáj-méhnyak biznisz annyira kiszámíthatatlan. Kinyílhat egyik hétről a másikra pikkpakk teljesen, hogy annak szülés a vége és rövidülhet szépen fokozatosan, míg végül túlhordás lesz a dologból. Ezt elméletben tudtam ugyan, csak mint annyiszor az életben, a gyakorlatban elfelejtettem alkalmazni.
Doktorúrtól kaptam egy repi cd-t, hogy a babára várás hátralevő napjaiban legyen mivel relaxálnom. És közben gondoljak rájuk, hehe....Majd tulajdonképpen ennyi volt. Pénteken újabb nst, jövő hétfőn uh, ha még egyben leszünk.
A végén azért - igyekezve leplezni csalódottságomat - megkérdeztem, hogy akkor nem is várható szülés a héten? (Megint egy hülye kérdés, egyébként, mert várható itt már minden. ) Doktorúr azt felelte, azt nem állította, elég ide már egy pici szikra és szülés kerekedhet belőle. A méhszáj szépen érik és ha klassz erős fájások jönnek (nem igazán erről vagyok híres), akkor gyors szülés lesz. Erre köszöntem és eljöttem.
A vizsgálatnak betudhatóan fájogatok, összevissza mensisen, görcsölgetek, aminek csak örülök....Tibinek rengeteg munkája van a hétre és szerdán nem is lesz a városban, Jászberényben lesz dolga..... Hmm......
Timi, drága, jöttök majd ugye babavizitre? Nagyon jó volt találkozni!!!!
A végét járom. Vagyis a várandósságom az mindenképpen. Ennek egyik jele, hogy anyu kétnaponta felhív, mi újság. Ez egyáltalán nem szokása, mivel mi vagyunk azok, akik ingyen telefonálnak este 6 után, vagyis az érdeklődés, tárcsázás a mi dolgunk. Nodehát most anyuval együtt a család lázas izgalomban van, egyre többet csörren a telefon, hogy nem akar é még ez a baba kibújni?! Kellett nekem arról hírt adni, hogy 38. hét táján szülni fogok! :-)
Az élet egészen más most, túl a 38. héten. Ma elsikáltam minden feketefenekű serpenyőt, elpakoltam a téli cuccokat, előbányásztam a nyáriakat. Tibivel tartottam a tescos bevásárlásra, még emelgettem is úgy módjával, összedobtam egy vacsorát, összeszereltük a hintaágyat a kertben....És némi kéjjel figyeltem, ahogy keményedek és mensisen fájok. Egyéb fejlemény: semmi. Zalán vígan lubickol odabenn, amolyan alian módon. Ma volt először olyan érzésem, amit már sok kismamától hallottam és Rékával magam is átéltem, hogy én már örökké terhes maradok, nincs mese. :-)
Immáron hagyomány nálunk, hogy szülés előtt beülünk a kedvenc cukrászdába (Marcipán) és miközben szivárványos gondolatokkal bombázzuk egymást Tibivel, teletömjük a hasunkat valami finomsággal. Ó, még ma is annyira emlékszem, amikor 2007. december 9.-én, szülés előtt néhány nappal némi megilletődöttséggel lapátoltuk a somlóit és azt ízlelgettük, hogy AKKOR jártunk ott utoljára kettesben, mi, a leendő szülők....
Ami azt illeti, azóta sem ültünk be a cukrászdába, sem kettesben, sem hármasban, mindig csomagoltattuk a sütiket; a fagyikelyhek és egyéb desszertek pedig valahogy lemorzsolódtak az életünkből. És most is így történt, mivel még ebéd előtt tartottunk, hazahoztuk a sütiket és itthon faltuk be őket szigorúan ebéd után....
Így hát elmaradt az élmény, hogyan falja be Réka a cukrászdai gesztenyepürét kultúúrált körülmények között, nem ittunk fincsi kapucsínót sem, gigamega fagylaltkelyhet tejszínhabbal, de valamilyen szinten mégis hűek maradtunk a hagyományokhoz. Szóval akkor szülhetünk is a héten? Holnap délután nst, meglátjuk, mit mutat.
régi bejegyzések | a blog kezdőlapja
copyright | design: Beau de Noir, fotó: Irum Shahid (sxc.hu), freeblog sablonosítás: Amby
